A-tol Z-ig hires költök magyarul &franciaul

  a vers szerelmesei eszeveszett szerelmi dalba kezdtek

Magyar költök versei magyar& francia nyelven. Linda& Tebinfea

Magyar költök versei magyar& francia nyelven. Linda& Tebinfea

Petőfi Sándor Emlékpad. "Mit rákentek a századok lemossuk a gyalázatot!"

Petofi Sandor EMLEKPAD az 1848-as szabadsagharc költöje

Radnoti_Miklos_Emlekpad

Image Radnoti_Miklos_Emlekpad

samedi 8 septembre 2012

Radnóti Miklós felesége Gyarmati Fanni ma 100 éves




Gyarmati
Fanni.
Színház-és Filmművészeti Egyetemen tanított költészet, francia és orosz nyelven.


Gyarmati Fanni Ma 100 eves-Radnoti Miklos özvegye




A Pozsonyi út 1. szám alatt lakik egy idős hölgy. A ma százesztendős asszony hetvenhét éve, 1935-ben költözött ide a néhai Radnóti Miklóssal, házasságkötésüket követően.
Gyarmati Fanni, a feleség, a múzsa, a társ, megannyi csodálatos szerelmes vers ihletője csendben, visszavonultan éli napjait, történeteit, emlékeit pedig inkább megtartja saját magának és a hozzá közel állóknak.

„Számomra Miklós halálával lezárult egy fejezet, ezt ma már nem lehet és nem is akarom kinyitni. Maradt körülöttem néhány barát, akik értenek, de úgy általában az emberiségről megvan a véleményem. Nem volt az sem jobb világ, amelyben mi voltunk fiatalok, a férjem a Töredékben meg is írta, hogy
»Oly korban éltem én e földön, mikor az ember olyan aljas hogy önként, kéjjel ölt, nem csak parancsra\«,
de visszafelé tekintve mindig szebbnek tűnik a múlt, főleg azok miatt, akik akkor még itt voltak velünk.

Sokszor úgy érzem, Miklós még ma is itt van, és vár rám az otthonunkban."

Isten éltesse Fanni nénit!

mercredi 15 février 2012

Berzsenyi Daniel-Lollim barna szemöldöke


A KÖZELÍTŐ TÉL

A KÖZELÍTŐ TÉL

Hervad már ligetünk, s díszei hullanak,
Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.
Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok
Közt nem lengedez a Zephyr.

Nincs már symphonia, s zöld lugasok között
Nem búg gerlice, és a füzes ernyein
A csermely violás völgye nem illatoz,
S tükrét durva csalét fedi.

A hegy boltozatin néma homály borong.
Bíbor thyrsusain nem mosolyog gerezd.
Itt nemrég az öröm víg dala harsogott:
S most minden szomorú s kiholt.

Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül,
S minden míve tünő szárnya körül lebeg!
Minden csak jelenés; minden az ég alatt,
Mint a kis nefelejcs, enyész.

Lassanként koszorúm bimbaja elvirít,
Itt hágy szép tavaszom: még alig ízleli
Nektárját ajakam, még alig illetem
Egy-két zsenge virágait.

Itt hágy, s vissza se tér majd gyönyörű korom.
Nem hozhatja fel azt több kikelet soha!
Sem béhunyt szememet fel nem igézheti
Lollim barna szemöldöke!

Berzsenyi Dániel.

(1804 után)

jeudi 10 novembre 2011

Danaidak-Danaosz király ötven leánya


A Danaidák

A Danaidák

Lenn a csöndes alvilágban, szellőtlen, bús alvilágban, asphodelosok
között, hol asphodelos meg se moccan, gyászfa nem bókol galyával,
mákvirág szirmát nem ejti, mert a szél ott mélyen alszik, alszik
asphodelos ágyban, mélyen alszik, nem beszél,

hol a tók acéltükörként mozdulatlan elterülnek, pillák könnyen
szenderülnek, mert a pillák legyezője, habszövetnek fodrozója
sohase jár ott, a szél;

óriási amphorákba, alabastrom amphorákba ötven asszony, bűnös asszony
karcsu vázát megmerítve, majd merítve, majd ürítve kárhozott bús
ötven asszony mindörökre töltöget,

ötven kárhozott bús asszony óriási alabastrom amphorákba mindhiába
töltögeti drága nedvét, drága Léthéből merített sohasem elég
vizet.

Óriási karcsu gyászfák ágaikat sohse rázzák: - minden águk egy-egy
lélek, öngyilkos bús régi lélek, mely most néma fán tenyész

érzőn, mégis öntudatlan nyujtja lombát mozdulatlan, mozdulatlan és
sötéten, át a réten,

át a réten, hol a Léthe (mert e rét a Léthe réte) száz belémosott
bünöktől szennyes vízzel, elfelejtett ős bünöktől szennyes vízzel
körbe folyva nem enyész,

nem enyész, nem ér tengerbe, hanem hétszer körbe-körbe, vissza
önmagába: ottan ötven asszony kárhozottan ötven órjás amphorába
mindhiába, mindhiába tölti könnyét és vizét,

majd merítve, majd ürítve, mindhiába, mert az ötven bűvös edény
tölthetetlen, mint a tenger önmagától megapad és elhúzódik és az
ötven bűnös asszony Léthe vizét alabastrom amphorákba mindörökre
csak hiába tölti szét.

Ötven asszony, alabastrom testtel, ébenszínű hajjal érzőn, mégis
öntudatlan öntögetve szakadatlan félig értett dalra kel,

ötven kárhozott bús asszony felvilágból lehozott és lelkeikbe
visszajáró félig értett félemléket fojtott hangon énekel:

»Meggyilkoltuk férjeinket, ötven daliás nagy férfit és szerettünk,
csak szerettünk, Isten tudja, kit szerettünk, vágykancsóból
merítettünk, merítettünk, űrítettünk, fenn a zöldvilágu földön,
az aranyos nap alatt -

»Régi szavak járnak vissza elsötétült lelkeinkbe, mint sötétben nagy
szobákba utcáról behullott fények; mit jelentenek? hiába próbálunk
rá emlékezni; mit jelent az, hogy: szeretni? mit: kívánni? és
ölelni? a homályban mindhiába kérdezzük az árnyakat.

»Csak daloljunk: Meggyilkoltuk - s emlékezzünk: férjeinket
csak daloljunk, bár nem értjük, és merítsünk és ürítsünk; úgy sem
tudjuk abbahagyni; és daloljunk, bár nem értjük, mert különben
némaság van, és a némaság oly félős! néma, rengeteg sötétség: a
sötétség nem beszél - «

Igy dalolt az ötven asszony, ötven kárhozott bús asszony, egymáshoz
mind oly hasonló ébenfürtü, alabastrom testü ötven testvérasszony
így dalolt a Léthe-réten, lélekfák közt, mákvirág közt, óriási
amphorák közt, Léthe mellett, hol a szél

lenn a csöndes alvilágban, szellőtlen bús alvilágban alszik
asphodelos-ágyban, mélyen alszik, nem beszél.

Babits Mihály

Les Danaïdes

Les Danaïdes

Les Danaïdes

Là-bas, au fond, au plus profond des tristes enfers du silence que nulle brise ne caresse, tout au milieu des asphodèle, et l'asphodèle est sans frisson, l'arbre du deuil est immobile, le pavot jamais ne s'effeuille, car le vent dort d'un grand sommeil, jamais ses lèvres ne s'agitent.

Ici, pareils à des miroirs couleur d'acier, les étangs rêvent; nulle ride, et les cils demeurent, comme assoupis, car leur frisoir, cet éventail de mousseline, le vent, ici dort en son gîte;

Dans d'immenses vases d'albâtre,cinquante femmes pécheresses versent et déversent sans cesse; cinquante damnées à jamais, font ainsi pour l'éternité;

Ces femmes tristes et damnées, versent en vain dans les amphores, de grandes amphores d'albâtre, l'eau qui jamais ne leur suffit, le précieux suc du Léthé.

Arbres funèbres, vastes troncs dressant leur silhouette sombre, sans agiter jamais leurs branches;

chacun étant l'âme dolente, l'âme antique d'un suicidé végétant sur l'arbre muet; sensible mais inconscient, le grand arbre étend son feuillage immobile à travers les prés,

à travers le pré où il draîne l'eau polluée par tant de crimes, le Léthé (car c'est lá son pré) poursuit son éternelle course

sans jamais atteindre la mer, en décrivant sept fois un cercle avant de rejoindre sa source,

et là, dans leurs cinquante amphores, pour répandre toujours en vain ondes et pleurs, les pécheresses

emplissent et vident en vain cinquante magiques amphores ne pouvant jamais se remplir, pas plus que ne le peut la mer, qui toujours monte et se retire; et puis les cinquante damnées versent dans des vases d'albâtre, vainement cette eau du Léthé que l'on puise et verse sans cesse;

cinquante femmes au corps pâle, drapées dans leurs longs cheveux noirs, sensibles mais inconscientes, sans fin besognent en chantant;

cinquante femmes à voix basse chantent des demi-souvenirs qui montent d'un lointain passé plein de larmes et de tourments:

«Nous avons tué nos époux, cinquante hommes vaillants et forts, pour nous adonner à l'amour. Dieu sait qui nous avons aimé, puisant au vase du désir, puisant et versant tour à tour, dans la lumière de la terre, sous un ciel brűlé de soleil.

Et d'anciens morts hantent nos âmes, lueurs tombées du haut des rues dans l'ombre de chambres immenses. Le sens maintenant nous échappe. Ah! Qu'est-ce qu'aimer voulait dire? Qu'est ce que chérir ou étreindre? Nous cherchons dans nos souvenirs et nous questionnons les ombres, en vain dans l'ombre de l'esprit.

Nous ne pouvons plus que chanter: nous avons tué nos époux et nous en gardons la mémoire; nous chantons sans rien y comprendre et nous puisons et nous versons sans pouvoir jamais arrêter. Nous chantons même sans comprendre, car sinon c'est le grand silence, le silence qui nous effraie, l'immense obscurité muette où notre âme apeurée frémit.

Ainsi chantent cinquante femmes, les cinquante tristes damnées semblables sous leurs cheveux noirs; cinquante sœurs au corps d'albâtre chantent sur les prés du Léthé, au milieu des rameaux des âmes, les pavots, les lourdes amphores, au bord du Léthé, calme gîte.

là-bas dans les tristes enfers où rien n'est plus que le silence, calme gîte du vent qui dort, blotti sur son lit d'asphodèles, sans que ses lèvres ne s'agitent.


Babits Mihály



LE CHARIOT NOCTURNE

LE CHARIOT NOCTURNE


LE CHARIOT NOCTURNE

Que la lune ce soir est mutilée,
Q’elle est muette et déserte, la nuit,
Que ma tristesse est profonde aujourd’hui,
Que la lune ce soir est mutilée.

Tout ce qui fut entier tomba en bribes,
Les flammes ne s’élancent qu’à moitié,
Chaque amour gît en mille éclats brisé,
Tout ce qui fut entier tomba en bribes..

Un mauvais chariot m’emporte en sa course,
Il semblerait qu’un cri plaintif le suit,
Quelque air entre le silence et le bruit,
Un mauvais chariot m’emporte en sa course.

Ady Endre.

mercredi 9 novembre 2011

Kocsi-út az éjszakában. Ady Endre verse.


KOCSI-ÚT AZ ÉJSZAKÁBAN

KOCSI-ÚT AZ ÉJSZAKÁBAN

Milyen csonka ma a Hold,
Az éj milyen sivatag, néma,
Milyen szomorú vagyok én ma,
Milyen csonka ma a Hold.

Minden Egész eltörött,
Minden láng csak részekben lobban,
Minden szerelem darabokban,
Minden Egész eltörött.

Fut velem egy rossz szekér,
Utána mintha jajszó szállna,
Félig mély csönd és félig lárma,
Fut velem egy rossz szekér.

Ady Endre

mardi 27 septembre 2011

Canon de montagne.

Cartes postales.

Cartes postales


I
De Bulgarie roule le rugissement dense intense du canon
rebondit sur les sommets de la montagne, puis hésite et cesse ;
le ciel échevelé accourt; mais la route hennissante recule ;
et hommes et bêtes sont entremêlés, et wagons, pensées, et charges.
Profonde et toujours présente en moi malgré le chaos
et lumineuse au fond de moi tu es, à jamais immobile, intense
silencieuse comme un ange s’étonnant de voir
ces destructions, ou comme scarabées ensevelis dans la mort des arbres.
30 août 1944


II
À peine à neuf kilomètres d’ici, vois, les meules
et les maisons consumées dans les flammes,
les paysans fument en silence à la lisière de la prairie
et se regroupent hébétés.
Mais ici, la bergère abandonne dans l’eau
les rides lumineuses de son sillage
Et tendrement englouti, son troupeau bouclé boit
tous les nuages du lac.
6 octobre 1944


III
les bœufs entravés bavent leur salive mélangée au sang,
chacun de nous pisse du sang, mon escadron affolé se tient pétrifié,
bottes sales. Par-dessus la Mort souffle son froid
souffle de l’enfer.

24 octobre 1944




IV
Je bute près de son corps. comme une corde tendue à se rompre
Il s’est retourné
Une balle dans la nuque. Toi aussi tu finiras comme cela.
murmurais-je à moi-même. Gis calme, Sois patient.
La fleur de la mort se déploie dans la peur. J’attends.
Coagulés à mon oreille sang mêlé à la saleté.
j’entends là-haut, très près, un soldat aboyer: Der springt noch auf!*

*il saute encore.
Szentkiralyszabadja, 31 octobre 1944

Radnóti Miklós.

La huitième églogue.